Az ország immár hízóból is importra szorul: a sertéstenyésztés ésszerű átalakítását addig halogatták az érdekeltek, amíg magától összeomlott. A háztájinak befellegzett, a holland ipar ugrásra készen áll.
"Európa éléskamrája lehetünk. Csak az a kérdés, hogy ki és mivel fog bennünket megtölteni" - dohogott húságazatunk egyik prominense április végén, a hódmezővásárhelyi állattenyésztési napok szakkonferenciáján. A résztvevők kezében akkor már körbejárt egy lehangoló friss statisztika arról, hogy Magyarországon az év első két hónapjában minden negyedik levágott hízó importból származott - és enélkül akár belső ellátási gondok mutatkozhattak volna a kereskedelemben.
Az áru meg az alap
Hiányjelek így is vannak: a klaszszikus fehér szalonnát már keresni kell a boltokban, és megritkult a "házi jellegű" hurka és kolbász kínálata is. Nem véletlenül: a hozzájuk szükséges "olcsó" nyersanyagok értékesebb készítményekhez kellenek. Ez az állapot aligha tarthat sokáig, mert tőkeerős és kiváló technológiájú hizlaló rendszerrel rendelkező holland versenytársaink már itt állnak a kapuk előtt. Milliós nagyságrendűnek tervezett "disznógyártásuk" pillanatok alatt betömheti azt a lyukat, ami a húságazat kínálati oldalán tátong. Az új piaci szereplők leginkább a hazai kistermelőket fenyegetik. Amikor az idén februárban az utolsó szakaszba értek a hazai élelmiszerek kereskedelmi forgalmazását "óvatos protekcionizmusban" részesítő élelmiszer-etikai kódexről zajló tárgyalások (lásd: Magyar polcra magyar árut?, Magyar Narancs, 2009. március 5.), egyre több ágazati szakember vetette föl: szép az egyezség, de mi van, ha a belső termelés nem lesz képes kielégíteni a megszabott nyolcvanszázalékos forgalmi igényt? Márpedig a sertéshúságazatban most ez a helyzet. Az alapmutatót, az úgynevezett önellátási fokot (vagyis azt, hogy adott termékből mekkora a hazai és az importáru aránya) még az optimistább elemzők is hetven és nyolcvan százalék közé teszik, a borúsabban látók szerint viszont nincs az hatvan sem. A friss hús még úgy-ahogy "hazai jellegű", de a feldolgozott termékekben pillanatnyilag alig akad magyar alapanyag. Mindez persze drágulással is jár, ami tovább rontja a hazai élelmiszeripar mérlegét - a húsipari cégek több mint fele a tönk szélén lavíroz, a patinás Herz például épp a napokban válik meg félezer munkásától. Erre aligha kényszerült volna a korábban prosperáló cég, ha nem méregdrága euróból kellene fedeznie a szalámi- és kolbászgyártás alapanyagigényét. És így van ezzel még jó néhány más vállalat is, például a gyulai kombinát, amely lapzártánkkor minisztériumokhoz és vezető politikusokhoz címzett petícióval próbálja felhívni a figyelmet kilátástalan helyzetére. De hová lett a magyar disznó? Amikor a kilencvenes évek vége felé a rendszerváltáskor regisztrált tizenkétmilliós magyar sertésállomány megfeleződött, a szakmai szervezetek azonnali és hathatós intézkedéseket követeltek a Horn-kormánytól, nehogy a létszám a "lélektani alsó határként" megjelölt ötmillió darab alá essen. A legfőbb okok között a vidéki munkahelyek megőrzését mint szociális, a gabona-hús termelés egyensúlyát mint közgazdasági alapkövetelményt jelölték meg. Ma már tudjuk, hogy a lélektani határ lejjebb is lehet az ötmilliónál: jelenleg a hivatalos statisztika alig valamivel több mint hárommillió hízósertést rögzít - a biztonságosan százszázalékos belső ellátáshoz 4,2 millió vágni való állat kellene. Tavaly ilyenkor ez a szám még 3,8 millió volt, de közben a déli megyék óljait főként a romániai - meg a szerb, horvát és görög - jól fizető felvásárlók "kitakarították". E felvásárlás zöme úgynevezett kistermelői állat volt, s tényleges mértékéről halvány gőzük sincs az illetékeseknek. A szakminisztériumnak hivatalosan is tanácsokat adó ágazati korifeus így írta le a helyzetet: este még röfögött, hajnalra eltűnt, hiába kereste a szerződött helyi felvásárló. A csaknem négyszáz forintos és most is egyre növekvő élősúlyár ugyanis mindent felülír. Az így keletkező űrt azonban nem könnyű saját erőből feltölteni, hiszen a koca- (nőstény disznó, jobb helyeken még: göbe) állomány is apadt, és egy egymilliós természetes állományfejlődéshez másfél-két esztendő sem elegendő. Az pedig a jelenlegi piaci viszonyok között túlságosan hosszú idő. És ezt látják mások is.
Fontos feladat
Például néhány holland ágazati nagybefektető, akik gyakorlatias, immár a telepek megvásárlásában is megmutatkozó terveik szerint Magyarországra hoznának akár több millió hízósüldőt, amik itt válnának vágóállattá. Ezek az állattartók megfelelő szerződéses háttérrel, fix beszállítóként egy csapásra főszereplővé válnának így a hazai piacon. Aligha sejtik, milyen hideg precízióval hajtanak végre egy 2003-as, félig-meddig hivatalos (az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézetben készült) tanulmányban kívánatosnak tartott változtatást a hústermelés belső szerkezetében. Az elemzésben szó szerint a következő olvasható: "Ha Magyarországon hosszabb távon fennmarad a saját termelésű fogyasztás magas aránya, az kihat a versenyképes üzemek termelésére. A szervezetlen kisüzemi (ún. háztáji) termelés piacról történő kivonása viszont elengedhetetlen feladat. Nemzetközi összehasonlításban ugyanis példátlan az olyan alapanyag-termelőknek az aránya és száma, akik a szervezetlenség, ellenőrizhetetlenség, piaci zavarkeltés mellett a nemzetközi piacokon elfogadhatatlan minőséget termelnek. Magyarországon csak a szervezett, megfelelő méretű családi gazdaságok és a koncentrált kibocsátók alapozhatják meg a versenyképes sertéshústermelés stratégiáját." Nos, a hollandok kifogástalan tervekkel jönnek Magyarországra. Ágazati információk szerint egyikük már az idén első lépésben harmincezer hízó süldőszaporulatát szállítaná Magyarországra, vagyis rövid távon csaknem kilencszázezer darabbal "lökné meg" a jelenlegi állományt. A magyar érintettek szerint e lépés brutálisan átalakítja a hazai piacot és termelést, ugyanis az állatokkal együtt a jelenleg elérhető legmagasabb színvonalú és hatékonyságú technológia is hazánkba érkezik, olyan élősertés-átadási árakkal, amikkel a legtöbb korszerűtlen hazai hizlalda képtelen lesz versenyezni - a kistermelőkről nem is szólva. Így aztán marad a könyörtelen szelekció: aki fölveszi a kesztyűt és meglépi az amúgy sem elodázható modernizációs lépéseket, az megmarad, a többiek pedig kiesnek a verkliből.
Környezetváltás
E pillanatban mindez elkerülhetetlennek tűnik. És ennek az éppen tátongó piaci lyuk csak az egyik oka. Ha ugyanis az egyébként stabil exportpiacokkal (is) rendelkező, iparszerűen termelő külföldiek terjeszkedni akarnak, más útjuk aligha lehet, mint Kelet-Európa. Az említett dokumentum szerint néhány nagy sertéstermelő országban (Hollandia, Dánia) az állatsűrűség már olyan mértékű, hogy "a környezet terhelése felvetheti a termelés csökkentésének igényét. Ebben az összefüggésben felvetődhet a leginkább környezetterhelő fázis (a vágósertés-előállítás) bővítésének áttelepítése a csatlakozó országokba. Magyarországon a környezet még terhelhető. (...) Ezért a termelés, illetve egyes kapcsolódó tevékenységek sajátos exportja prognosztizálható már a csatlakozás utáni első években is." Komoly tételekről van szó. Az említett országokban a környezetvédelemmel, az állattartás károsanyag-kibocsátásának semlegesítésével kapcsolatos költségek a bruttó költségek 8-10 százalékát is elérik - ugyanez mifelénk legfeljebb 2-3 százalék. ("Írjál inkább ötöt, mégis jobban mutat" - sugalmazta e ponton a Narancs tudósítójának az agrártárca egyik szakilletékese, szája sarkában kesernyés mosollyal.) Ez pedig millió darabos élőállat-termelésnél már milliárdos tétel. A kialakuló új magyarországi rend közgazdaságilag többféle hasznot is hozhat: javulhat a napjainkban meglehetősen félrebillent, hetven-harminc százalékosra becsült gabona-hús termelési egyenleg, ezen túl stabilizálódhat jó néhány, jelenleg igencsak ingatag helyzetű feldolgozóipari vállalkozás, és kiszámíthatóbbá válnak az itthoni kínálat árai is. Súlyos kérdés viszont, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik óhatatlanul kiszorulnak a piacról - elsősorban a bevételeik jó részét elveszítő dél-alföldi és dunántúli kistermelőkkel. Több tízezer honfitársunk megélhetéséről van szó. Számukra a szakkormányzat - mivel segéllyel ezt az ügyet megoldani nem lehet - az úgynevezett extenzív tartási módokhoz kapcsolódó "egyéb" hasznosítási formákat ajánlhatja a biogazdálkodástól kezdve a falusi turizmushoz kapcsolódó táj- és hagyományőrző tevékenységekig. Igaz, a jelenlegi fogyasztáscsökkenési trendek közepette nemhogy a drágább biohúsra, de a legigénytelenebb tőkeárura is kevéssé van igény, és egyelőre nem kell tartani a rusztikus magyar állattartási módok iránt érdeklődő pénzes turisták tömeges rohamától sem. Az új technológia bérmunkaerőt is alig igényel, így arra sem lehet számítani, hogy az ötkocás kisgazda legfeljebb beáll gondozónak a hollandushoz - hiszen azokban az üzemekben némi túlzással több lesz a mérnök, mint a segédmunkás. A holland disznók bejövetele tehát alapjaiban rajzolhatja át a magyar vidék egyik alapágazatának viszonyait. Ezen azonban csak az csodálkozik, aki a nyilvánvaló világtrendekről eddig sem volt hajlandó tudomást venni. A mi kistermelőinknek hosszú évek óta minden kormány, érdekvédelmi és szakmai szervezet kórusban üzente: fogjatok össze, mert a szoros termelői és feldolgozói összhangra épülő fejlett konkurenciával csak így lehet felvenni a versenyt. Ezerszer leírták, mindhiába, hogy az évi húszmillió darabos vágást felmutató, dunántúlnyi Dánia sertéságazata egyetlen tulajdonos kezében van, az pedig nem más, mint az ottani gazdák szakmai szervezete. Példa tehát lett volna, de az egységes fellépés helyett mindenki - és ide kell érteni a hazai nagyüzemek jelentős részét is - a maga kis zavarosában próbált halászni. Aminek, íme, itt az eredménye. Lehet viszont sírdogálni - az nekünk úgyis nagyon megy.
szerző: Tamás Gábor
forrás: mancs.hu
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése