Élelmiszerbiztonság és nyomonkövethetőség

Manapság több internetes oldalon is megjelent a hír, hogy a németek olyan nyomonkövetési rendszer kifejlesztésén dolgoznak, mely a húst az értékesítési láncon végig nyomonkövetné, és folyamatosan regisztrálná a külső, belső változásokat. Ehhez két technikai elemet hívtak segítségül, az egyik egy rádió frekvenciás azonosító címke (ld. fotó), mely képes adatokat tárolni. A másik eszköz egy optikai érzékelő, mely lézer segítségével a hús állagában bekövetkező kémiai változásokat észlelné. Az azonosító címke a hozzá kapcsolt hőmérséklet érzékelő segítségével képes mérni és rögzíteni, a hőmérsékleti viszonyok változását. Az optikai érzékelő is egy rádió frekvenciás azonosítóra továbbítaná az adatokat. Ezek az értékek a teljes értékesítési lánc bármelyik pontján előhívhatóak így nagyban növelnék az élelmiszerbiztonságot és megnehezítenék az élelmiszerhamisításokat és átcímkézéseket, melyek manapság amúgy is divatba jöttek.

Ezt a híradást olvasva azért elgondolkodtam, hogy bár a távolság Magyarország és Németország között kevesebb, mint 400 km, de gondolkodásban ég és föld.
A németek felismerték azt a trendet, hogy a világ sertéshús kereskedelmében egyre nagyobb hangsúlyt kap a nyomonkövethetőség és az élelmiszerbiztonság. Ennek mennek elébe egy ilyen kutatással, amivel majd komoly piaci előnyöket tudnak kovácsolni a maguk számára. Nem az árral kell majd versenyezniük, mert lesz valami olyan extra értékük, mely senki másnak: a biztonság.

Ezzel szemben sajnos ma Magyarországon még az is gondot okoz, hogy a termelők, és a vágóhidak felismerjék az ENAR rendszerben rejlő előnyöket, és még mindig lehet találkozni azzal a gyakorlattal, hogy a krotáliákat nem a disznók fülébe rakják, hanem egy zacskóban a sofőr kezébe adják. Pedig ha a magyar vágóhidak felismernék azt a lehetőséget, hogy az ENAR rendszer működtetésével (most nem mennék bele olyan részletekbe, hogy a krotália, vagy a beütő kalapács jobb-e, vagy hogy ezt a rendszert az OMMInak kell-e üzemeltetnie) milyen óriási piaci előnyhöz jutottak, mert így, ha a vágóhídon belüli nyomonkövethetőséget megoldják (ami egy vágóhíd esetében nem olyan bonyolult dolog) rögtön olyan féltestett, vagy darabolt húst tudnának kínálni, mely visszaazonosítható a fogyasztó számára is. Milyen jó lenne, ha a vásárló, mondjuk én, a hipermarket hűtőjéből kivett tálcás kiszerelésű karaj csomagolásán megtalálhatnám azt a termék kódot, amely segítségével (akár az interneten, vagy a bolt vonalkód leolvasóján) vissza tudnám keresni a vágóhidat (OK, ez már ma is adott, legalább van egy kódszám a terméken), a vágás dátumát, de ezen belül a tenyésztőt is. Így már rögtön egy olyan terméket tudok megvásárolni, ami mögött egy vállalat, egy személy áll, aki felel annak minőségéért. Ebben az esetben egy olyan megbízható hátterű terméket lehetne versenyeztetni a külföldi “semmitsemtudokróla” termékkel, ami már pénzügyi előnyöket is jelenthetne a hazai termelőknek és feldolgozóknak. Hogy a hazai vásárló árérzékeny? Igen, magam is az vagyok, de mindemellett az is érdekel, hogy mit eszem, mert ha lehet szeretnék biztos lenni abban, hogy amit leküldök a torkomon, és ez nem is kevés, az legalább nem ártalmas és megbízható forrásból származik. Hogy hajlandó lennék-e ezért többet is fizetni? Igen, de hogy mennyivel, annak kiderítése már legyen a nagyon felkészült húsipari marketing kutatók feladata.