Megérdemeljük-e a nagyot?

Bizonyára mindenki hallotta már gyermek korában a mondást, sőt a pechesebbje biztos mondta is már a barátnőjének: Ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli!

Valahogy ez a szólás rémlett fel gyermekkoromból, a minap, amikor egy felső középkategóriás sertéstelep vezetőjével beszélgetve Ő saját maga számolta ki, hogy a kocaforgó 1 tizedes javításával 3.000.000 Ft többletbevételre tehetne szert.

Mindehhez nem kellene sokat tennie, csak az ivarzásában szétszórt kocaállományát kicsit ráncba szedni, hogy a termékenyítések egy héten csak 2-3 napon legyenek, és vemhességvizsgálatra kicsivel nagyobb gondot fordítani. Így a fialásokat is összébb lehetne húzni, nem lenne egy hét különbség a fiaztatóban a malacok között, és nem kellene fölöslegesen kerestetni olyan kocákat, melyeket egyszer már vemhesre vizsgáltak egy képernyős ultrahanggal.

Most mindig a legfiatalabb malachoz igazítják a választást, aminek számos kedvezőtlen következménye van:

1. A kocák jelentős hányada jó néhány nappal túlszoptat, ami természetesen magával hozza a kondíció nem kívánt szintű leromlását.
2. Ennek a gyakorlatnak a másik velejárója, hogy mindent a legkisebb malacokhoz kell igazítani (takarmányozás, teremhőmérséklet, stb.) ami jelentős pazarlást jelet a nagyobb malacok esetében.
3. Mivel minden nap van fialás, így a fiaztatóban dolgozóktól állandó készenlétet igényel, míg ha ez pár napra koncentrálódna, úgy a többi napon csökkenteni lehetne a gondozók létszámát.
4. A malacokkal való munkát is jobban lehetne szervezni. Egyszerre lehetne kezelni egy egész termet, nem kellene újra és újra egy-két elmaradt alom miatt visszamenni oltani, vagy herélni.

Bár van vemhességvizsgáló készülékük, nem használják, így

1. Minden nap végig kerestetik a vemhes kocákat, és még így is van falkavégigállójuk.
2. Az inszeminátorok ideje a felesleges visszaivarzó kerestetésre megy el, ahelyett, hogy a szűz kocasüldőket kerestetnék és regisztrálnák az ivarzásokat, hogy valamiféle tervezést lehessen belevinni a kocasüldő beállításba.

Persze rögtön jöttek a "miért és hogyan nem lehet, illetve nem érdemes érvek", és végül az adu ász: ez a 3 millió forint egy ilyen nagy telep életében nem meghatározó.

Ez azért elgondolkoztatott, hogy mi miért nem bírunk örülni a kis dolgoknak, miért nem ragadjuk meg a kínálkozó számtalan apró lehetőséget, hogy egy kicsivel jobb legyen? Miért hagyjuk elfolyni a százezreket és milliókat? Miért csak az igazán nagy változások bírnak magukkal ragadni (pl. 350 Ft-os hízóár)? Nem tudom elképzelni, hogy egy "nyugati" (ez is milyen furcsa terminológia, mert írhatnám akár, hogy gondos) gazda így gondolkodjon, és ne ragadja meg a legkisebb lehetőséget is arra, hogy többet, jobbat és olcsóbban termeljen.