A spanyol limonádé

Az elmúlt héten szerencsém volt egy csoport kíséretében Spanyolországban járni. Az egész út alatt egy mondás járt az eszemben. Ha az élettől egy citromot kapsz, készíts belőle limonádét!

Kétszintes sertéshizlalda
Spanyolországban

Egészen pontosan a spanyol sertéstenyésztés szívében Katalóniában és Aragóniában jártunk. Itt aztán tényleg igaz a mondás, hogy hogy amerre a szem ellát mindenütt sertéstelep van. Kicsi-nagy, egy vagy kétszintes hizlalda, kocatelep, giga takarmánykeverő, mesterséges termékenyitő központ, vágóhíd, minden megtalálható. 

Megdöbbentő de egyben lenyűgöző is volt látni 2,5 millió kocát és szaporulatát egy olyan területen, ahol csak két dolog hiányzik, amiből nekünk bőven van a víz és a gabona. Abban a régióban, ahol mi voltunk az éves csapadékösszeg 200 mm körül volt.

Mire lehetnénk mi képesek...
A történet külön érdekessége, hogy a spanyolok 1995 és 2005 között 565 ezerrel növelték a kocaállományukat, mely növekedésből 442 ezer 2 év alatt (‘96-’98) zajlott le! Csak halkan jegyzem meg, hogy a KSH szerint, hazánk teljes kocaállománya a legutóbbi 2011. júniusi adatok alapján 218 ezer volt! 

Forrás: FAOSTAT és Eurostat

Több dolog kellett ahhoz, hogy pont abban a régióban alakuljon ki a sertéstenyésztés.

1. Kedvezőtlen termőhelyi adottságok, ami arra sarkalták a mezőgazdaságból élőket, hogy a szegényes szántóföldi bevételüket valami mással egészítsék ki, így a Hollandiából származó malacok hizlalása pont kapóra jött, hiszen hizlaldát építeni rossz talajon is lehet. 
2. Könnyen meg lehetett közelíteni, és a gabonát (melyet jellemzően importálnak, nagy mennyiségben pont a szomszédos Franciaországból) is könnyen oda lehetett szállítani. 

Teljesen logikus gondolkodás, ha nem tudunk a földből megélni, de mégis mezőgazdaságra adtuk a fejünket, akkor nézzük meg, mi másból lehet még pénzt csinálni. (Mostanában egyébiránt egyre növekvő biznisz a napelem farmok létesítése is, amiből szintén láttunk jó néhányat az utak mentén.)

Hogy miért kezdtek el saját malac előállításban gondolkodni? Erre 2 választ kaptam mindenkitől, akit megkérdeztem. Mindkettő a gazdaságossággal függött össze 

1. Az egy hízón elérhető nyereség csökkenésével a behozott malacok heterogenitása nem felelt már meg a termelők elvárásának. A malacok főként Hollandiából származtak, és jellemzően gyűjtő telepekről, ahova összehordták 10-20 telep malacát és újra osztályozták őket. Ezzel természetesen a melegágyát teremtették meg a betegségek kicserélődésének és terjedésének. Ennek hatására homogén árut lehetetlen volt beszállítani a vágóhidak részére. 
2. A másik tényező a malacpiac hektikus volta volt, melynek árváltozásait nem lehetett követni, és legfőképpen érvényesíteni nem lehetett a vágóhidakon. Ezen tényezők következtében döntöttek úgy, hogy elsőként a nagy hizlaló kapacitással rendelkező termelők saját malacelőállításra rendezkedtek be, mely magasabb állategészségügyi színvonalat és kiszámítható, egyenletes malacárakat biztosított számukra.

A telepekre amúgy külső kinézet és az alapján a technológia alapján amit azon a 7 éve épült 3000-es kocatelepen láttam, amit volt szerencsénk belülről is megvizitálni, a minimalista gondolkodás a jellemző. Semmi luxus, mindenből csak annyi, ami pont elég a jó és hatékony működéshez. A (jobb) telepek hűtöttek, mert nyáron a 36-37 fokos melegben elő-elő fordulnak 42 fokos nappalok is. (Igaz télen csak a reggeli órákban fordul elő -5- -7 fokos hőmérséklet, de napközben mindig felmegy fagypont fölé a hőmérő higanyszála.) A Rattlerow Seghers belga szakembere, aki velünk volt a látottak alapján meg volt győződve, hogy a technológia megérett a cserére, de magyarként biztos vagyok benne, hogy még ki fog az szolgálni néhány kocagenerációt. 

Ezen a telepen is 2 fázisos termelés folyt, csak egy kicsit másként, mint ahogyan ahhoz mi hozzászoktunk. A telepen a malacok csak választásig tartózkodnak, mert utána mentek a hizlaldába, ahol egészen a vágóhídra történő szállításukig tartózkodnak.

Fiaztató

Papírszalma a malacok felszárítására

Cora koca malacaival

Hűtőpanelek mindenhol

A hízók azon a telepen, ahol jártunk a RASE Cora kocáival és MaxiMus kanjaival készültek. 

Az árképzésre a heti ár a jellemző. A bázis árat a “Leridai ár” képviseli. Minden héten a legnagyobb termelők és vágóhidak képviselői egyeztetnek és megalkotják a leridai heti árat, ami egy referencia ár. A vágóhidak ehhez képest (Lerida ± X cent) adják meg a maguk árait, vagy adnak kedvezményeket a termelőknek, pl. beszállítják a sertéseket a vágóhídra. Az árak, bár minősítenek a vágóhidakon, ezért jellemzően élősúlyos megállapodott árak. A piacot itt is a vágóhidak diktálják, még a vendéglátónk is, aki 60.000 kocával dolgozik, ő is próbál minél jobban megfelelni a vágóhidak kívánalmainak, így a pár éve még 115-120 kg-os vágósúlyt mostanra lecsökkentették 110-115 kg-ra.

Sajnos az idő nagyon rövid volt hogy az ágazat minden szépségére kitérjünk, de egy jellemző példát elmesélnék. A meglátogatott telepen a kocák végig egyedi állásban vannak, és 2013-tól az EU megköveteli a kocák csoportos tartását. Amikor megkérdeztük, hogy hogyan állnak ezzel a technológiai váltással, és hogy elkészülnek-e a kitűzött dátumra, vendéglátónk csak annyit mondott, hogy - Természetesen, ilyen jövedelmező évek után... és hamiskás mosoly bujkált a szemében. Gondolom ott a hatóságok nem azzal fogják kezdeni a 2013-as évet, hogy végigbüntetik a telepeket. Tudják, hogy egy csónakban ülnek, és ahhoz hogy előre haladjon a ladik egy irányba is kell evezni. 

Már a repülőtéren a megérkezést
követően rögtön  találkozunk
a sertéssel és a sonkával

Az utazás alkalmával értettem meg egy szenzációs marketing fogást, mely segít a spanyol sertéságazatnak eladnia termékeit. A sertéságazatra jellemző, hogy kitaláltak(?) egy olyan terméket, mely világhírűvé tette a spanyol sertéságazatot, és amelyről mindenkinek beugrik Spanyolország, és ez az érlelt sonka. Ebből is a világklasszis a  jamón ibericó, az a legalább 75%-ban Iberico sertés húsából készült érlelt sonka. Természetesen nem ez adja a spanyol sertéstenyésztés volumenét, és ez csak marginális termék (nem úgy maga a sonka, melyből 5 kg-ot esznek meg egy évben fejenként), mégis ezzel mindenütt találkozni, már a repülőtéren, amikor az ember még csak éppen kilépett a gépből, belebotlik a hirdetésébe. Ez az odafigyelés jellemző mindenhol, ahol ezt a terméket forgalmazzák, még a  benzinkutaknál árult szendvicset is külön zacskóba csomagolják, ha az ibericon sonkát tartalmaz. 

Szóval, van egy húzó termékük, ami viszi a hírnevüket és előkészíti a terepet a többi portékának. Ezzel elérik azt, hogy az a kép alakul ki az emberben, hogy ami spanyol és sertés, az biztos finom, ízletes, tradicionális, jó állatjóléti körülmények között tartott, tehát imázst épít a spanyol sertésnek.
Ez a példa szabadon másolható, hiszen nekünk is van mangalicánk, csak ehhez egy kis összefogás kellene, hogy ne a lefitymált és bizonyos piaci sikerei miatt irigyelt és fújjolt terméket lássuk a mangalicában, hanem azt a trójai falovat, aminek a hasában jóval több terméket be lehet juttatni egyes piacokra, legyen az hazai, vagy külföldi. Mondjuk, én legtöbbször mangalicával csak mint feldolgozott termékkel találkozom a boltokban, és annak az ízvilága nem is tud olyan kristálytisztán érvényesülni, mint egy sózott érlelt sonkában, ahol nincsenek fűszerek, amik elronthatják az élvezetet. Így a különbség is sokkal nagyobb.

Összefoglalva, nagyon tanulságos volt az út, és jó néhány dologra rávilágított:

• ha van egy rossz területed, telepítsél rá hizlaldát,
• ha már a hizlaldai kapacitás elért egy kritikus tömeget, állítsd elő otthon a malacot,
• használj olcsó, de hatékony technológiát,
• használj a marketingedben egy "Trójai falovat", ami segít eladni a többi termékedet.

Egészségünkre!